A költő Szabó Lőrinc vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként született, ősei kálvinista papok és tanítók voltak. A protestantizmust és a magyarságot a harmincéves háború idején védelmező Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől a család nemességet is kapott, „gáborjáni” előnévvel.


Családja hamar elköltözött Miskolcról, iskoláit már Balassagyarmaton és Debrecenben végezte. 1918-ban besorozták, ezért hadiérettségit tett. A Tanácsköztársaság után egyetemistaként került Budapestre; először gépészmérnöknek készült, de pár hét múlva átiratkozott a Budapesti Egyetem bölcsészettudományi karára. Tanulmányait nem fejezte be.

Első, még parnasszista hangvételű verseivel a Nyugat szerkesztőjénél, Babits Mihálynál személyesen jelentkezett, aki verseit csak később közölte ugyan, de bevezette az írók akkori kedvelt találkozóhelyére, a Centrál kávéházba, rövid egyetemi tanársága idején demonstrátorává fogadta, majd utóbb lakását is megosztotta az albérletekben nyomorgó egyetemi hallgatóval.

Szabó ifjú diákként már latinból, görögből (mindjárt a legnehezebbet, Pindaroszt!), németből és franciából fordított, jegyzeteit gyorsírással készítette, és Babits közvetlen tanítványaként angolból magyarította kiadók számára a Fitzgerald-féle Omar Khajjám-verseket, majd Shakespeare összes szonettjét, és Samuel Taylor Coleridge Ének a vén tengerészről című balladás remeklését. A Baudelaire-centenáriumra készülve pedig két nagynevű költő és műfordító, Babits Mihály és Tóth Árpád választotta társául, hogy hárman fordítsák le a múlt századi költő gyűjteményes verskötetét, a Fleurs du Mal-t. Ez a fordítás nemcsak Baudelaire bemutatása, hanem a századelő magyar versnyelvének a szecessziónak összefoglaló emlékműve lett.

Első versei a Nyugat 1920. júniusi számában jelentek meg. Ekkorra már járatos volt a legújabb európai költészetben, Babits mellett – és talán ellenében is – Stefan George költészetét tartotta példaképének és vitatkozva-tájékozott volt a századelőtől kifejlődő avantgárd mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést váltott ki. Még külalakját is külön méltatta a Nyugat: hiszen a híres Kner kiadó és nyomda egyik legszebb kiállítású kiadványa volt. Költőileg is szerencsésnek mondható csillagállás alatt indult: egy történelmi katasztrófa sújtotta környezetben poétikailag érvényesen tudta egyszerre megéreztetni az emberi kiszolgáltatottságot, a fiatal ember pánerotizmusát, és a létezés rendjében való tájékozódást.

A kötet még Babits baráti védettségében, ifjonti szerelmek és egyetemi társasági élet sikerei idején keletkezett. Megjelenése pillanatában ez a védettség már a múlté volt. A fiatalember fokozatosan elveszítette mestere barátságát. Menyasszonyát, Tanner Ilonkát, a később felvett nevén Török Sophie-ként ismert költőnőt Babits vette feleségül, és ez a kezdetben baráti hármasság egy életre szóló személyes ellentét forrásává vált. Egyetemi tanulmányait abbahagyva a fiatalember megnősült, Az Est-lapok irodalmi szerkesztőjének, Dr. Mikes Lajosnak a költővel azonos napon (március 31.), de nála több évvel korábban született, akkoriban megözvegyült leányát, Mikes Klárát vette feleségül. Ő lett a családfenntartó, akire rászakadt az értelmiségi nyomor. Állást vállalt Az Est-lapoknál, előbb hírek gyorsírásos lejegyzője, majd stílusszerkesztő. Az Est-lapok konszernje az első világháború után szerveződött: egy bulvárlap, Az Est újgazdag tulajdonos szerkesztője, Miklós Andor megvásárolta az ország két nagy múltú liberális lapját, a Pesti Naplót és a Magyarországot, majd az Athenaeum könyvkiadót és nyomdát. Ezzel létrejött a főváros legjelentősebb sajtóhatalma. Szabó Lőrinc előbb Az Estnél dolgozott, majd 1926-27-es másfél éves megszakítás után a Pesti Naplóhoz hívták vissza, végül 1928 őszétől 1944 végéig a Magyarországnál lett olvasószerkesztő. Mikes Lajos 1922. május 6-tól megindította Az Est-konszern három lapjára kiterjedő irodalmi rovatot. A költő számára így hosszú ideig Az Est-lapok nemcsak munkahelyet, de publikációs lehetőséget is jelentettek. Bárha a lap szellemével nem egyszer vitában, egyes vezetőivel személyes feszültségben is élt (lásd Öreg barátaimhoz címzett vitatkozó versét 1932-ből), a tulajdonos Miklós Andor, majd özvegye, Gombaszögi Frida, valamint – míg él – az irodalmi rovatot vezető Mikes Lajos támogatását a lapkonszern fennállása idején, 1939-ig mindig élvezhette. Verseit, fordításait, tárcáit, riportjait ez a zsidó tulajdonban lévő, liberális lapkonszern jelentette meg. Mindazok az írásai, amelyek a háború utáni igazolása idején megítélés tárgyát képezték, mind ebben a három napilapban (illetőleg a szintén humanista értékeket képviselő Nyugat folyóiratban) jelentek meg, az igazolási tárgyaláson pedig a valahai tulajdonos egyértelműen kiállt a költő személye mellett.

Ekkortól szerveződött a költő kalandokkal teli szerelmi élete is. Egyik fellángolásának köszönhette az akkori legrangosabb magyar festő, Rippl-Rónai József róla készített fiatalkori portréját. Ugyanis a festő híres modelljével, Zorkával kapcsolódott rövid ideig életútja. A rövidebb-hosszabb viszonyok mellett 1924 végétől előbb titkos, majd 1928 nyarán egy drámai feltárulkozás során a feleség számára is nyilvánvalóvá váló kapcsolata kezdődött felesége legjobb barátnőjével. Vékesné Korzáti Erzsébet utóbb kiválóan képzett individuálpszichológus nevelőnő, aki az ostrom idején példás érzékenységgel mentette a megrázkódtatásokon keresztülment zsidó gyermekeket, és ezért utóbb Jeruzsálemben, a Jad Vasemben emlékfát ültettek fia és az ő tiszteletére. Ekkor még egy jól menő, szegedi cívis származású fehérnemű-kereskedő hitvese volt, az évtized végére a csőd szélén álló kereskedő válófélben lévő felesége. A költő házasságának történetével a Harminchat év című posztumusz levelezésgyűjtemény ismertet meg, szerelmi kapcsolatát A huszonhatodik év című (1950–1951-ben írott) szonettciklus és a Huszonöt év címmel a 2000-es könyvhétre megjelentetett dokumentumkötet örökítette meg. A minden fiatal nemzedék életében elkövetkező mester (ez esetben: Babits) és az elindító folyóirat (ezúttal: a Nyugat) elleni, (az akkori fiatalok esetében 1923-tól érő) szokásos generációs szervezkedésnek Szabó Lőrinc vált egyik vezéralakjává és folyóiratuknak, az 1927-ben meginduló Pandorának ő lett a főszerkesztője. A folyóirat története a szokásos: a már összevont ötödik-hatodik szám után anyagi okokból és a résztvevők közötti széthúzás következtében megszűnt, adósság és másfél éves munkanélküliség maradt a vállalkozás személyes következménye. Fő értéke a lapnak, hogy a harmincas évekre ellenfelekké váló urbánus–népi vonal követői ekkor még egy baráti körben sereglettek – Szabó Lőrinc itt került kapcsolatba a népi írók körével, személyes jó barátja volt például Kodolányi János, akivel több lapnál együtt dolgozott.

Ennek az időszaknak a kötetei a Kalibán! (1923), Fény, fény, fény (1926), A Sátán Műremekei (1926) címűek. Stefan George klasszikus modernsége, a Kurt Pinthus szerkesztette Menschheitsdämmerung című antológia avantgárdja és – Németh László és Rába György érzékeny megfigyelése szerint – a görög kardalok hatására olyan monológ-verset alakított, amelyben a szociális feszültséget és a korszak kulturális züllését feloldandó egybefogott egyfajta Vezér-képzetet és a Költő alakját, mint azt éppen a George-kör ideológusa, Max Kommerell mutatta be a Hölderlinnel záruló klasszikus német költészetre hivatkozva. Szabó Lőrinc szociális elégedetlensége következtében a „legyen a költő hasznos akarat” ars poeticájával eljutott a „Kellenek a Gonosz fegyverei!” szélsőségéig: versében perverz gondolati ellenkezéssel – borzadva, de hódolva is – idézi Kalibánt (1923), a könyvégető modern technikust, és vele mondja egy elképzelt Vezérrel – T. S. Eliot Coriolanus-töredékeivel egyidőben – világmegváltásra felkészülő hatalmi programját (1928). Hogy mindjárt kétségbe is vonja mindezt! A kor európai expresszionista verseitől különböznek az ő versei, ugyanis a lázadás messianisztikus, jövőt szolgáló hivatásában nem hitt a költő, a változtathatatlanság feltételezésével írta néptribuni indulatú verses szónoklatait.

Később, megújult költői horizontjáról átdolgozta a húszas években keletkezett verseit. Mégis, az ekkori versek hozzájárulhattak Szabó Lőrinc költői megújulásához, a bennük felhalmozódó ellentmondások a világlíra folyamatába kapcsolhatták a költőt. Hangsúlyozandó: nem szöveghatásról, hanem a világirodalom egymást nem ismerő alkotóinak egymástól független kísérleteiről van szó, amelyek csak mai horizontról munkálnak össze világirodalmi értékű eredmények alakításában. Olyan költői kísérletek jelentek meg, amelyek végeredménye alapvetően megváltoztatta a költészet hagyományos kérdező-horizontját.

Az 1932-ben megjelent Te meg a világ kötet verseiben, Stirner szélsőséges individualista filozófiájától is ihletetten, a személyiség szenvedélyes szabadságharcát vívta a költő. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli verseivel egyetemben – a század magyar lírájának csúcsteljesítményét. A kötet világa olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével éppen az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet; a hit szolgálatában álló kálvinista papi nemzedékek neveltjében éppen e kötet során bicsaklott meg a hit: Istenhez vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttatja vissza minduntalan. Ebben a kötetben rögzült az a poétikai gyakorlat, amelyet dialogikus költői paradigmának nevezhetünk. A művön belül poétikai különböztetéssel egyszerre jelenik meg egyfajta aktor és néző: „az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk” – ahogy Niels Bohrt idézve a fizikus Werner Heisenberg rátalált a műalkotásra és a tudományos ténykedésre akkor egyként érvényes metaforára. A művön belül egyszerre szólal meg a változtatni akarás vággyal teli szólama és a változtathatatlanság tudomásulvételének törvénymondása.

Szabó Lőrinc költészete első olvasásra könnyen érthető. Éppen ezért könnyen félre is érthető. Ugyanakkor a nyelvi extravaganciákat kerülő, grammatikai pontosságú mondatformálás és a hagyományos formálású versalakzat éppen az ellentmondásosság megjelenési formája. Az állítás-kétségbevonás-tagadás egyszerre való jelenlétét biztosítja a versben. Nála nem a szöveg folyamatossága rejti az ellentmondást, hanem a szöveg és a poétikai alakzat egymást keresztezése. A sor és a strófa nem az elbeszélés kiegészítője, hanem éppen hogy megszakítója. A mondat az ő versében sohasem esik egybe a sorral, hanem sorközi metszettől metszetig tart. Sőt még a görög klasszikus verselési jellegzetességek sem a sor formájában jelennek meg, hanem azok is sormetszettől metszetig érvényesek. Így sajátos sor-mondat aszinkronitás jön létre. A jambusi jellegű sor szétvágja a mondatot, a rímek hangzatosan egyfajta recitálást biztosítanak, a mondat ugyanakkor az enjambement-ok segítségével a sorok között alakul, sokszor klasszikus metrikai formákkal erősítve.

Költői és versfordítói rangja a Te meg a világ kötet megjelenésétől nyilvánvalóvá vált (Shakespeare-darabokat, Baudelaire-től a Romlás virágait, Villon Nagy Testamentumát, Molière Nők iskoláját, Goethe Werther szenvedéseit fordította, de több Verlaine-, Tyutcsev-, Puskin- és Krilov-művet is magyarra ültetett), ezt mindegyik politikai rezsim végül díjakban is kénytelen volt kifejezni. A két háború közötti kulturális élet sokat vitatott, mégis legrangosabb alapítványi jellegű irodalmi elismerését, a Baumgarten-díjat háromszor nyerte el (1932-ben, 1937-ben és 1944-ben). A La Fontaine Irodalmi Társaságba 1932-ben választották meg rendes tagnak, műfordítói érdemeinek elismeréséül. A konzervatív irodalmi életet összefogó Kisfaludy Társaság a Kosztolányi Dezső halálával megürült helyre 1937-ben őt választotta tagjává. Budapest Székesfőváros Arany János Érmét 1940. június 28-án kapta, felnevelő városában, Debrecenben pedig 1943. december 8-án vette át a Debreceni Irodalmi Társaságok és a Nyári Egyetem Csokonai-díját, majd közvetlenül az ország német megszállása előtt az Irodalompártoló Társaság díját is elnyerte.

Behívták katonának, 1944-ben már főhadnagyi rangban szolgált. Emiatt 1945 után letartóztatták, és csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Ráadásul Pandora miatt a korábban baloldalinak tekintett írót jobboldalinak bélyegezték, amit erősített, hogy találkozott Gömbös Gyulával és egy lillafüredi írótalálkozón előadást tartott a háborús költészet esztétikájáról. Az irodalmi élet peremére szorult, és az is tiltakozásokat váltott ki, amikor 1947. december 17-én a Magyar Írók Szövetsége heves vita után tagjai közé fogadta. Tagja lett a Magyar Népköztársaság Irodalmi Alapjának, az 1956-os forradalom előtti időben (szeptember 17-én) pedig beválasztották a szövetség elnökségébe. Műfordítói tevékenységéért 1948-ban Puskin-emlékéremmel tüntették ki (különösen Majakovszkij-fordításaiért), 1949-től viszont megint nem publikálhatott. Ezekben az időkben műfordításokból tartotta el magát. 1954-ben József Attila-díjat, majd 1957. március 15-én a háború utáni legmagasabb állami művészeti kitüntetést, a Kossuth-díjat kapta meg a zeneszerző Kodály Zoltán és a prózaíró Németh László társaságában.

Egy 1944-ben írott levelében erről így vélekedett: „Úgy látszik, hogy »poésie pure« felfogásomat ma, jobb és bal, legalábbis ami ebből az én személyemet illeti, értené és méltányolná.” Ezt a személyes szellemi pozícióját kései emlékezéseinek, a Vers és valóságnak kiegészítő folytatásában ekként határozta meg: „1932–37 táján lélekben erősen érintett az úgynevezett népi gondolat. Azután már senki, semmi. Kivéve a zenét és a szerelmet.” Ezzel a állásfoglalással egyértelműen szembehelyezkedett mindenfajta ideológiai hatással. A mindent meggondolás vágya és a mindenből kiválás kettős kényszere már élete során is, majd azt követően is számtalan félreértést alakított alakja és életműve körül, melynek életrajzi tisztázására a 2000-es évektől nyílt alkalom.


A Te meg a világ kötetet követő évtizedekben a magánember viszontagságait a költő ellenkező irányú tájékozódásával ellenpontozta: a Különbéke (1936), de még inkább a Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben. Összes verseit 1943-ban, műfordításainak, az Örök barátainknak első gyűjteményét 1941-ben, a másodikat 1948-ban jelentette meg, a politikai változások okozta félelemtől hajtva, versenyt futva az idővel. Ehhez kapcsolódik egy újabb személyes tragédia.

A Magyar Nemzet című napilap 1950. február 16-i számában a következő gyászjelentés olvasható: „Vékes Ödönné született Korzáti Erzsébet hirtelen elhunyt. Temetése csütörtökön d.u. 1. órakor a farkasréti temető halottasházából lesz.” Ezzel a gyászhírrel zárult egy huszonöt évig tartó szerelmi történet, de ugyanezzel kezdődött el az a tragikus-gyászos-elmélkedő-eszmélkedő huszonhatodik év, amelynek során megszületett a címével is ezt az évet jelző mű, A huszonhatodik év 120 szonettből álló ciklusa. Az emlékezés során a költő végiggondolta mindhármójuk, a kedves, a feleség és a saját szempontjából az elmúlt negyedszázad történetét az immár megválaszolhatatlan kérdésnek állandó ismételgetésével: miért vállalta magára kedvese az önkéntes halált 1950. február 12-én, szombatról vasárnapra virradó éjszaka, a Ráth György utca 54-es számú ház első emeletén lévő lakásában. Persze a ciklus jóval több ennél: intertextuális összegezés és a létezés mikéntjének meg-megújuló faggatása; a történet átgondolásának és időbeli újraírásának – sőt átírásának – kísérlete.

Olyan reménytelenül létrejött alkotások ezen évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes ember igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentették a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek. A Te meg a világ kötetben kialakított dialogikus poétikai paradigma továbbalakítását jelentette az 1932 utáni költészete: a dialogikus poétikai gyakorlat klasszicizálódását. Az emberi személyiségre és történelemre összpontosított dialógus átrendeződött, a mikrokozmosz a makrokozmoszban méretik meg. Lehet ez ódaian felemelő, harmonikusan kiegyensúlyozott, vagy ennek ellentéteként a különbözést lefokozóan hangsúlyozó, a költői személyiségben és az emberi létezésben egyként megkínzó-megalázó-kiszolgáltatottá tevő. Bár mindig „magát figyelte”, egyben történeteknél mélyebb archetípusokat (igen gyakran a keleti filozófia meséit) keresett arra, hogy az ember nélküli létezés hangjait, eseményeit, tárgyait meghallja, lássa, észlelje – belevonja az emberi tudatba, talán az általa is fordított Angelus Silesiusra visszahallgatva alakítva az elképzelt halálban való emberi létezést, mint erre Kontor István figyelmeztet dolgozatában, és ahogy a Tücsökzenében maga a költő is kimondta: „De, hogy a Mindenség is csak egy Költő Agya, úgy látszik, igaz.” Ebben akarta megtalálni azután a világ esetlegességeit, benne például önmagát, belőle eredeztette veszélyeztetettségét is. A világ viszonyítottságát figyelte: a létezésben benne lévő tudatnak a léttényekkel való szembesülését tette leírhatóvá. Kortársai közül aki ezt a lépést tudatosan nem tette meg: Gottfried Benn. Élete vége felé is szemére vetette T. S. Eliotnak poétikai váltását, a metafizika bevonását a poétikába. Ugyanakkor Rilke Orpheus-szonettjeitől a kései Yeatsig, az Ash Wednesday utáni Eliottól a Különbéke, a Harc az ünnepért és a Tücsökzene Szabó Lőrincéig, a Költőnk és kora című kései versét író József Attilájától Pilinszkyig, a cantók Ezra Poundjától Weöres Sándorig talán ebben kereshető a harmincas és azt követő években alakuló alkotói retorika meghatározó jellegzetessége.

A háború után a költő életmenete leegyszerűsödött: barátok vendégeként – főleg a Balaton partján – töltötte nyarait és a világirodalom klasszikusait fordította kiadók megrendeléseire. Ekkor már munkahelye: könyvtárszobája volt. 1935. május elején átköltöztek a Pasarétre, a ma már szintén emléktáblával megjelölt Volkmann utca 8-as számú házba: könyvtárának átszállítására maga a költő felügyelt, mint erről szintén szerződés tanúskodik.

A kedvesét sirató gyászév megfeszített műfordítói és a gyászszonetteket alkotó munkája következtében 1951. október 10-én elkövetkező első trombózisát még szinte észrevétlenül, lábon húzta ki, költőbarátja, Illyés Gyula vendégeként Tihanyban. 1954 szilveszterén a második trombózis már súlyos kórházi kezelést kívánt. 1956 hosszú telén poliarthritisben – sokízületi gyulladásban – szenvedett. 1957 őszén, amikor ismét rosszul lett Illyéséknél Tihanyban, újabb trombózisra gyanakszanak. Kiderült, hogy áttételes tüdőrák okozza szenvedéseit.1956 magyarországi megújulása meghozta a költő méltó ünneplését is. Szülővárosa éppen október 23-án, a forradalom kitörésének napján köszöntötte (ezt örökítette meg történeti monográfiájában Fazekas Csaba: A ciklon szélcsendjében).

Így a forradalom napjai Miskolcon egybefonódtak a már életében is klasszikusként ünnepelt költő jelenlétével. Akkor keletkezett versciklusa, amelyet Kabdebó Lóránt évtizedekig monográfiája szerkesztőjével xerox másolatban őrzött – a „ha több helyen megvan, biztosabban megmarad” elve alapján –, és amelyet, mihelyt lehetőség nyílott rá, a Magyar Nemzetben publikált is.

1957. május 13-án még látta Tihanyban a holdfogyatkozást, amelyről utolsó befejezett, május 16-án véglegesített versét írta. Ezt még utólag elküldte a Tücsökzene új kiadását előkészítő neves szerkesztőnek, Domonkos Mátyásnak. Sorsa 1957. október 3-án délután, öt perccel 3 óra előtt teljesedett be, a Fiumei út 17. szám alatti, vezető professzoráról Gömöri klinikaként emlegetett kórház I. emeleti 119-es szobájában.

Költői és műfordítói életműve a magyar líra ritka kivételes teljesítménye. Életműve nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma. A költő Tao te king című, 1931-ben írott versének szavaival: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Szabó Lőrinc versében egyszerre minden „épül és omlik”. Minden állítását ugyanabban a mondatban kétségbe is vonja. Nem a tagadás szándékával, hanem a kérdezés pontossága érdekében. „Te is egy lehetséges világ vagy” – hangoztatja a Russell filozófiájából átvett biztatást. Ennek érdekében kérdezi végig Russell és Stirner filozófiáját, majd a kelet bölcseit. Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha a 20. század világirodalmának olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, talán a többféle tendenciájú olvasatnak egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét.

Életműve a huszadik századot leginkább reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: „Magányod barlangját kard kutatja át” – írta 1931-ben Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. Költőként is, és magánemberként is keresztúton állt, mint évszázadának emberisége. (Forrás: Kabdebó Lóránt)

A költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak pantheonjában, a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra október 8-án, nagy állami tiszteletadással. A kimért hivatalosságtól elkülönülve, a ravatal mellett rövid, a résztvevők számára alig észrevehető pillanatban barátai vélekedését Illyés Gyula, utolsó éveinek legjobb barátja fogalmazta meg: „Barátaid, küzdőtársaid megbízásából és kívánsága szerint mondok búcsút, kedves Lőrinc. Mindazok nevében, akik képtelenek fölfogni, hogy nem vagy, mert régtől fogva jól tudják, hogy ki voltál és ki leszel: halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való. Se veszteségünket felmérni, se fájdalmunkat kifejezni nincs méltó szó. Köszönjük, hogy életünk alkotórésze lettél. Nyugodj békében.” Joó Sándor pasaréti lelkész pedig igehirdetésében a Jób 19:25-öt választotta: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll…” És ezeket fűzte hozzá: „Egy sokat szenvedett ember, a bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és hatalom csődöt mondott. Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” És mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: „Tudom, hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje, ígérete!”

Barátai és küzdőtársai ettől kezdve, minden évben halála pillanatában tisztelgésre felkeresik sírját azóta is. Velük együtt a tisztelők újabb és újabb nemzedékei. A róla elnevezett – és mindinkább szaporodó számú – iskolák láncolatának küldöttségei. Életműve fennmaradt szövegeinek lassan teljes kiadásával kézbe vehetővé válik. Életében, de a halálát követő időben is az újabb és újabb generációk a maguk különböző horizontjáról olvasva és újraolvasva győződnek meg költészetének poétikai értékéről. Az akadémia támogatásával a Miskolci Egyetemen létrejött Szabó Lőrinc-kutatóhely olyan tudományos műhellyé fejlődhetett, amely úgy vált a filológiai kutatás centrumává, hogy egyben Szabó Lőrinc költészetének történeti, és poétikai értelmezésére is vállalkozik.

1995-től egy budapesti iskola, a II. kerületben fekvő Szabó Lőrinc Két Tannyelvű Általános Iskola és Gimnázium viseli nevét.

Külföldön

    * 2002.06.08.: első külföldi Szabó Lőrinc emléktábla-avatás Titisee-Neustadtban (Németország)
    * 2004.09.24.: Emléktábla-avatás Abbáziában (Opatija, Horvátország)
    * 2005.10.15.: Emléktábla-avatás a Macocha szakadéknál (Csehország)
    * 2007.04.20.: Emléktábla-avatás Raguzában (Dubrovnik, Horvátország)
    * 2009.10.09.: Emléktábla-avatás Haflingban (Avelengo, Dél-Tirol, Olaszország)

Verseskötetei

    * Föld, erdő, Isten (1922)
    * Kalibán (1923)
    * Fény, fény, fény (1925)
    * A Sátán műremekei (1926)
    * Te meg a világ (1932)
    * Különbéke (1936)
    * Harc az ünnepért (1938)
    * Régen és most (1943)
    * Tücsökzene (1947)
    * A huszonhatodik év (1957)

Fontosabb műfordításai

    * Shakespeare: Szonettek (1921, majd 1948)
    * Shakespeare: Athéni Timon (1935)
    * Shakespeare: Ahogy tetszik (1938)
    * Heinrich von Kleist: Amphitryon (1938)
    * Shakespeare: Macbeth (1939)
    * Shakespeare: Troilus és Cressida (1948)
    * Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (1954)