Kismányoky Károly: nem vagyok tanár, csak segítő

2008.04.06.

Talán a legjobban úgy ragadható meg egy képzőművész tevékenységének hatása, hogy mit veszítettünk volna, ha az illető más pályát választ. Kismányoky Károly esetében sok tízezer fotót, sok száz dokumentumfilmet, s emellett a legendás Pécsi Műhelyben sem jöhetett volna létre ennyi korszakalkotó mű.

Kismányoky Károly máig rendszeresen járja a kiállításokat, illetve más művészeti eseményeket, és évtizedek alatt rögzült pontokból felvételeket készít. Azonban nemcsak a tárlatok hangulata vonzza, hanem a város is: a havihegyi utcákat az elmúlt négy évtized során minden esztendőben megörökítette, így a változások bárki számára nyomon követhetők. A PTE Művészeti Karán tanít, azonban sosem tartotta magát pedagógusnak, mindig inkább a helyes irányok kijelölésére, a fiatalok segítésére fektette a hangsúlyt.

– Tizennégy és harmincéves korom között nagyon szoros kapcsolatban voltam Lantos Ferenccel, mondhatni tanár-diák viszony alakult ki közöttünk. Ő mindig azt mondta: nemcsak mi tanultunk tőle, ő is tőlünk. A mester-tanítvány viszony egy életre szól. Mindannyian nagyon örülhetünk annak, hogy egy ilyen kiváló egyéniség segített kijelölni az utunkat. Persze sokat vitatkoztunk, voltak konfliktusaink, de ezek kizárólag szakmai jellegű nézeteltérések voltak, és sohasem személyesek. Hozzáteszem, Pécs nyitott, toleráns, senkit sem kizáró szellemi közege akkoriban nagyon kedvező körülményeket kínált maradandó értékek létrehozására. A többi már az egyéni tehetségektől függött.

– A művészettörténeti leírások szerint az Ön szemléletmódja is sokat változott az idők során. Mindez hogyan és miért következett be?
– Az embert sok kihívás éri az évek során, ezekre mindenki másképp reagál, a közös eredők azonban segítik a későbbi pályáját. Több irány, megvalósulási lehetőség fut egymás mellett, és hol az egyik, hol a másik erősödik fel. Az említett váltásokat szerves építkezésnek értékelem. Az esetemben izgalmas kihívást jelentett egy szigorú, geometrikus korszak után az addig elért eredményeket átvinni a gyakorlati megvalósítás közegébe. Az általunk kivitelezett land-art produkcióknak pont ez volt a célja. Kezdetektől fogva arra törekedtünk, hogy megismerjük a természetes és a mesterséges formák közötti különbséget, eközben – szemben más tájalakító irányzatokkal – a természetet semmilyen módon nem sebezhettük meg. A tanulmányok egyértelmű eredményt hoztak számomra: a kísérleteket csak a hang, a mozgás, a kép segítségével lehetett folytatni.

– Emellett már ugyanebben az időszakban folyamatosan készített dokumentumfilmeket, többek között a kor meghatározó személyiségeivel beszélgetett. Ezt miért tartotta a fontosnak?
– Ficzek Ferenc kollégám és barátom többször megrótt ezért; ő sokkal jobbnak tartotta volna, ha a saját utamat járom és nem más emberek életművét dokumentálom. Az igazsághoz hozzátartozik: ritkán kaptunk lehetőséget az egyedi filmkészítés területén. A másik ok, amiért nagyon aktívan ténykedtem a dokumentálásban: szerettem volna hozzájárulni ama pillanatok, gondolatok, megnyilvánulások megörökítéséhez, amelyeket egyébként nem rögzít senki sem. Akkoriban azt gondoltam, hogy ezek a felvételek majd valamikor igen fontosakká válnak. A filmek egy része animáció, amely segít megérteni az alkotók életművét, a művészi formateremtés, a belső dialógus útjait, példaként a Martyn Ferencről készített művemet említeném.

– Mire törekedett a Pécsi Városi Televízió főszerkesztőjeként?
– Ez igen bonyolult időszak volt. A rendszerváltozás után rengeteg új technikai megoldásra nyílt lehetőség. A helyi médiastruktúrák létrejöttével sokan még arról is fantáziáltak, hogy nemcsak egy városrésznek, akár egy háztömbnek is lehet televíziója. Az első pécsi közösségi televízió majdnem 30 000 lakást ért el, a Városi Televízió pedig az egész várost és környékét. Technikailag és tartalmilag is új területek nyíltak meg, létrejött és megerősödött egy addig nagyon fedetten, a háttérben működő sáv, a helyi nézőpontú „civil” közösségi televíziózás. Nagy hátrány volt azonban, hogy lassan fejlődött fel hozzá a kívánatos számú és felkészültségű szakembergárda. Épp emiatt főszerkesztőként rengeteg jogos észrevételt kaptam, például azt, hogy mindenki megkaphatta a kamerát. Ez valóban így volt, sokak mellett az egyetemisták is forgathattak: a Perem TV-ben például olyan emberek szólaltak meg és olyan gondolatokat fogalmaztak meg, amelyeket a hivatalos fórumokon addig sohasem. Most, utólag áttekintve az akkori, megmaradt produkciókat, úgy érzem, hogy egy sajátos és különleges atmoszférájú időszak értékei rögzültek – talán hitelesen.

Kapcsolódó cikkek:

Közös gyökerekkel a művészeti oktatásért
Nem kap elég hangsúlyt az improvizáció a művészeti oktatásban

Kapcsolódó videók:

Pécsi Műhely: Rohanó tekercs - futás-domb
Pécsi Műhely: Fehér doboz

Gerner András