Roxette Budapesten: tapsvihar tapsvihart követett

2011.06.02.

A 80-as és 90-es évek svéd zenei exportjának legsikeresebb, legjelesebb képviselője, a ROXETTE 19 év után visszatért Budapestre. Az egyik slágert a másik után előadó zenekar szétszedte a házat, miközben a többezres nézősereg egyként mozgott a közel kétórás koncert alatt.

Három pörgős dallal (Dressed For Succes, Sleeping In My Car, The Big L.) nyitott a 15 év óta első világkörüli turnéjának magyarországi állomásán a Roxette. Az ABBA és a négybetűs bútoráruház mellett talán legismertebb svéd exportcikk, a 25 éve töretlen népszerűségnek örvendő sikerzenekar legnagyobb slágereivel és vadonatúj felvételekkel örvendeztette meg a Papp László Sportarénában összegyűlt tömeget.

Bár Marie Fredrikssonon észrevehető nyomokat hagyott a betegsége (2002-ben egy rosszindulatú daganatot távolítottak el az agyából, aminek következtében elvesztette olvasási és számolási képességét, látását a jobb szemére, valamint korlátozódott a jobb oldali mozgása), énekhangja, dinamizmusa, színpadi jelenléte erős, átható és magával ragadó volt. Kész csoda – gondoltam –, hogy itt van, és vállalkozik erre. Aztán rájöttem, hogy a felé áradó szeretet, a zenélés önmagában is gyógyító hatással bír. Amikor megbicsaklott a hangja, egy bizsergés futott végig a hátamon; amikor elfelejtette a szöveg egy részét, mérhetetlen profizmussal hidalta át a helyzetet. Ez végtelenül emberi és hiteles.

Szembetűnő volt Per Gessle laza, fiatalos mozgása. A muzsikálás fiatalságkonzerváló hatása egyértelműen megelevenedett az aréna színpadán.

A kiváló zenészek és vokalisták egytől egyig a produkció magas minőségét szavatolták; a látványos színpadkép, a tökéletesen összehangolt fénybeállítások pedig olyan szintű hozzáértésről árulkodtak, amelyet tanítani kellene ott, ahol sorozatosan megfigyelhető az értékek megerőszakolása, a dilettantizmus térnyerése. Minden egyben volt, végig le tudták kötni a figyelmet, s nem maradt az embernek hiányérzete.

A közönség – amelynek soraiban huszonéves kor alattit nagyítóval keresve sem lehetett találni – tomboló lelkesedéssel fogadta a gyors dalokat éppúgy, mint a lassabb szerzeményeket. A legismertebb, illetve félreismerhetetlen hangzásban előadott dalok (Wish I Could Fly, Perfect Day, Fading Like A Flower, How Do You Do?, Dangerous, Joyride, stb.) nagy részét a színpadon innen és túl együtt énekeltük. Legnagyobb sikerük, azaz a Pretty Woman betétdalaként a világ slágerlistáit sorban meghódító és élükön tanyázó It Must Have Been Love akusztikus változatban indult, amit a tömeg folytatott zenei kíséret nélkül, végül pedig felcsendült az eredeti rockballada-változat.

Ismerősnek hatott már az év elején berobbant She’s Got Nothing On (But The Radio) is.

A nagy slágerek mellett néhány kevésbé ismert dal is szárnyra kapott. Az egyik végén a fülnek kellemes decibelmennyiséget meghaladó hangerővel érdekes, ám pozitív benyomását osztotta meg egy barátom: „Ezt nem ismertem, de jó volt.” Néhány méterrel arrébb kortárs költőnket, Varró Danit pillantottam meg, aki szemmel láthatóan nem először hallotta a svéd zenei nehézbombázó hangkibocsátását.

A feszültség folyamatos fenntartásának, a hallottak miatt elfojthatatlan testmozgásnak, valamint a szívcsavaró érzelmi löketek vibrálásának köszönhetően végig fergeteges hangulat uralkodott.

A héttagú zenekar – az öreg motorosok mellett – egy igazi meglepetést is tartogatott: a gitáros virtuóz játéka frenetikus fogadtatásra talált, főleg miután a zenekar tagjainak bemutatásakor dukáló szólójaként a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalunkat szólaltatta meg.

Az egész koncert alatt tapsvihar tapsvihart követett; a budapesti közönségnek pedig esze ágában sem volt elengedni a slágergyárosokat, így a Roxette duplán hajrázott. A két ráadásblokkal teljessé vált a kép, hiszen a Spending My Time, a The Look és a Listen To Your Heart után a Church Of My Hearttal mint záródallal a Roxette-repertoár legjobb darabjait sikerült bódító illatú csokorba foglalni, s a kiéhezett magyar rajongóknak átnyújtani.

Forrás:zene.hu, Fotó:Papp Dénes